A rendezvény elején rövid összefoglalót hallhattunk az űrhajózás történetének kezdeteiről. Az 1950-es és 60-as években hatalmas verseny alakult ki az Amerikai Egyesült Államok és az akkori Szovjetunió között. A NASA (Amerikai Űrközpont) először a Mercury-programot indította el a ’60-as évek elején, mely az első olyan amerikai űrprojekt volt, ahol embereket juttattak a világűrbe. Ezt követően a Gemini-program volt keretében 16 űrhajós 600-szor kerülte meg a Földet. A mindenki által ismert Apollo-program 1969 és 1972 között zajlott, s a Holdon a program 6 küldetése során összesen 12 űrhajós landolhatott. Ezek a programokat és űrhajókat csak egyszeri alkalomra tervezték. Az űrkapszulák visszatérve a Földre vagy a tengerben, vagy a szárazföldön landoltak, ám egyiküket sem lehetett újra fellőni.

Ezután Marsha Sue Ivins áttért az úgynevezett „Space Shuttle” programra – azaz űrrepülőgépekre, illetve a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) folyó munkára és hétköznapokra. Az űrrepülőgépeket többször fel lehet használni. Rakétával juttatják őket a világűrbe, ám visszatérve – immár üzemanyag nélkül – úgy landolnak a Földön, akár egy személyszállító repülőgép. Az űrrepülőgépek feladatai közé tartozott az állandó személyzet cseréje a Nemzetközi Űrállomáson, a különböző űrállomáselemek és utánpótlás (friss víz, ételek) szállítása, műholdak pályára állítása és karbantartása, illetve különböző kísérletek és mérések végrehajtása alacsony Föld körüli pályán. Összesen hat ilyen űrrepülőgép készült el: az Enterprise, az Endeavour, a Discovery, az Atlantis, a Challenger és a Columbia. A Challenger 1986-ban, a Columbia 2003-ban szenvedett balesetet: az űrhajózás történetének legnagyobb katasztrófái során összesen 14 ember vesztette életét. Az amerikai űrrepülőgép-program hivatalosan 2011. július 21-én ért véget az Atlantis utolsó landolásával. Marsha S. Ivins ötször (1990, ’92, ’94, ’97 és 2001) repült az azóta „nyugdíjazott” Columbia és Atlantis űrrepülőgépekkel. Összesen 55 napot, 21 órát és 48 percet töltött a világűrben. Előadását rengeteg izgalmas, vicces és érdekes videóval és képpel tarkította, hogy egy kissé közelebb érezhessük magunkhoz a napjainkban folyó űrprogramokat.

– Gravitáció nélkül nincs fel, és nincs le… és nincs súly sem, így egy nagyon nehéz tárgyat is könnyedén felemelhetsz. Ha nincs gravitáció, nem tudsz sétálni sem: repülnöd kell. Persze, ha dolgozni szeretnél, így nem könnyű, de vannak lábtartók, melyekbe belecsúsztatva a lábfejed helyben maradhatsz – mondta. Az űrállomáson lévő gravitációs körülmények az étkezést és a tisztálkodást is igen megnehezítik. Az előre feldolgozott (megfőzött, sütött) ételt speciális zacskókban kapják, melyet azután kikanalaznak, esetleg szívószállal kiszívnak belőlük. A vizet egy tartályból szintén zacskóba töltik, és szívószállal isszák. Ha valaki esetleg narancsdzsúszt vagy kávét szeretne inni, arra is van megoldás: az ilyen zacskók por formájában tartalmazzák az aromát, melyekbe ugyanúgy vizet töltve összekeveredik, így könnyedén meg lehet inni. Ha az űrállomás legénysége vicces kedvében van, a folyadékot a zacskóból kis is nyomhatja: a nulla gravitációnak köszönhetően mindennemű folyadék egy gömbbé áll össze, elveszti „folyékonyságát”. – A narancsdzsúszt haraphatod is. Egy fogselyemmel pedig könnyedén arrébb terelheted. Ugyanígy zacskózva kapjuk a mogyorót és különféle magokat is. Vicces, ahogyan az M&M’s-edet a levegőben úszva kapod el. A fenti szempontokból a legjobb űrkaja a méz és a mogyoróvaj – ezek rajtamaradnak a kanaladon.

Az űrben „űrhamburgert” is készíthetnek: egy tortillalapot egy csipeszre felrögzítenek, rányomják a ketchupot és a mustárt, ebbe az előkészített-megsütött húst beleragasztják, ami ott is marad. Már csak fel kell tekerni, és fogyasztható is. A fogmosás és a tisztálkodás is bonyolultabb, mint a Földön. A víz – mivel egyetlen gömbbé áll össze – nem folyékony, így magadra kell terelni a gömböt, jól eldörzsölni, majd letörölni. Fogmosáskor a tubusból ugyanúgy kijön a fogkrém, mint itthon, a vizet szintén csak ki kell szívnod egy zacskóból. A toalett használata már jóval bonyolultabb. Légmentesen záró, kifejezetten erre a célra készülő zacskókat helyeznek a különleges WC-tartályba, s ezt dolguk végeztével nem engedik a világűrbe. – Mi nem eresztjük a szemetünket a világűrbe. Összegyűjtjük, esetleg összepréseljük azt, ami keletkezett, és a legközelebbi szállítmánnyal érkező űrrepülőgéppel visszaküldjük a Földre. Van, hogy 4 hónapig is a szemeted ott van veled, de eddig még senki sem panaszkodott – árulta el az amerikai vendég. A vizeletet újrahasznosítják: teljesen sterilizált, átszűrt és megtisztított állapotban kerül vissza a rendszerbe, így emberi fogyasztásra alkalmas.

Az űrállomáson dolgozó legénység a Földet is tanulmányozza. Mindössze 400 km magasságban kering Föld körüli pályán az űrállomás, így a teljes Föld-gömböt nem láthatják. Odafentről naponta 16 napfelkeltében gyönyörködhetnek. A Föld felszínéről fotókat készítenek, melyeket továbbítanak a földi központba. Marsha Ivins az előadás során többek között mutatott képeket London, New York és Olaszország mellett Szegedről és Budapestről is. Az utóbbiról készültek felvételek éjszaka és hóesés után is. Odafentről városokat, folyótorkolatokat, hegyeket, és különböző légköri képződményeket (viharok, hurrikánok) fotóznak. – Így gyakorlatilag beutazhatom a világot. A leghosszabb idő, amit odafent töltöttem, két hét volt – most is két hete vagyok távol a családomtól –, így elviselhető a honvágy. De az űrállomáson lehetőség van a szeretteinkkel való kapcsolattartásra e-mailben és videocsevegéssel is. Nem szörfölhetünk az interneten, de lentről küldenek nekünk filmeket és zenét is – árulta el.

A legénység vihet fel magával kisebb hangszereket is – szintetizátort, gitárt –, így alkalmuk van együtt zenélni is. A mindennapokból nem hiányozhat a szórakozás sem: sokszor játszanak „supermaneset” is, köszönhetően a gravitáció hiányának. Az alvás Ivins szerint kényelmesebb, mint a Földön: nincs lehetőség elaludni a kezed vagy a nyakad. Egy speciálisan kialakított hálózsákban alszanak, melybe belebújva testüket, és a hozzá tartozó párnához pedig a fejüket és a nyakukat rögzítik. Ezt a hálózsákot pedig valamihez hozzárögzítik. A legénységnek – igaz, szűkösen – kialakítottak egy-egy hálófülkét, ahol egy kicsit egyedül lehetnek. – Ha nem vigyázol, és nem rögzíted a hálózsákodat, előfordul, hogy egy teljesen másik helyen ébredsz, mint ahol elaludtál.

Az űrállomáson persze komoly kutatómunka is folyik: különböző laboratóriumi egységekben például a növények növekedését vizsgálják, illetve az emberi testre gyakorolt hatásokat is kutatják. A súlytalanság legnagyobb problémája a csontritkulás és a fokozott kalciumürítés. A kalcium-anyagcsere negatív egyensúlya a nehézségi erő hiánya miatt következik be. A nagy súlyt hordozó csontok (sarok, sípcsont) tömörsége akár 20 százalékkal is csökkenhet! A nulla gravitációs állapot megzavarja a vérkeringést is: a Földön a vér nagyobb része a testünk alsó részében kering, míg a világűrben a test összes részében igyekszik eloszlani – így 1,5 literrel több vér jut a normálisnál a fej tájékába. A vörösvértestek száma és a folyadékvesztés miatt a keringő vértérfogat is csökken (kozmikus anaemia). Kétórányi mindennapos testedzéssel a változások javíthatóak, az izmok és a keringési rendszer is helyreáll, illetve nem veszít térfogatából, sűrűségéből.

A nők is kiveszik a részüket a munkából, ezt jól szemléltette az a fotó is, amelyen az orosz és amerikai állomás csatlakozásakor az első kézfogást a két parancsnok, két nő ejtette meg.

A látott és hallott érdekességek mellett a nyugalmazott űrhajósnő beszélt az amerikai űrkutatás jövőjéről is. – Zavaró, de azt kell mondjam, nem tudjuk mi lesz a jövőben… Ha engem kérdeznek, azt mondanám, hogy próbáljuk meg újra a Holdra szállást. Itt ki kellene alakítani egy olyan technológiát, amellyel önálló létfenntartó rendszert lehet létrehozni. Végül is 3 napba telik eljutni a Holdra, tehát nincs olyan messze. Ha ez sikerül, a következő célállomás lehetne a Mars – fogalmazott. A Marsra eljutni nagyjából 6 hónapot venne igénybe. Több műholdat és űrszondát is indítottak a Vörös Bolygóra. 1997. július 4-én szállt le a Mars Pathfinder nevű űrszonda az Ares Vallis északi végénél. Napjainkban a világ a Curiosity szondára figyel, mely a 3 Marson landoló szonda közül a legnagyobb méretű. 2011. november 6-án indították a Földről, és 2012. augusztus 6-án ért talajt. Célja a talajminták vétele-elemzése, illetve képek továbbítása a Mars felszínéről. Több szerves mintát is felfedezett már – ám nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy azok nem a Földről származnak.

– Amit egy robotnak 6 hónapba telik kivizsgálni, az ember képes elvégezni 10 perc alatt is. Sajnos nem tudjuk még, hogy hogyan hatna egy féléves űrutazás az emberi szervezetre, így az emberes küldetések ideje még nem jött el. Persze a Mars után következhetne a Jupiter, a Szaturnusz… De a mai technikával borzasztóan sok időbe telne eljutni oda, így várunk még az újabb technológiára – így az előadó. Az űrkutatásba sajnos a politika is igencsak beleszól, így az elkövetkezendő programok sorsa nagyban függ az amerikai kormány további döntésétől. Ám különböző cégek, akár magánemberek is építenek különféle űreszközöket – Ivins elmondása szerint ezek sem teljesen önálló pénzből épülnek, ezeket is a kormány jelentős százalékban támogatja.

Az előadás végén a nézők kérdezhettek is az űrhajósnőtől. Többek között elhangzott az a kérdés is, hogy szereti-e a sci-fit. – Ó igen, szeretem az igazán jó sci-fi filmeket, amik aztán tényleg kitalációk – az Armageddon például szerintem rossz… De a Star Wars és hasonlók… na azokat tényleg csípem. Egy másik kérdés ezután az idegenekről kérdezte Ivinst (lásd: Alien című sci-fi). – Alien? Nos… nem hiszek bennük. Úgy tudom, hogy a NASA sem jutott semmilyen eredményre ezzel kapcsolatban. Vagy, ha mégis, akkor azt eddig nem kötötték az orromra.

Végül így összegzett az úrhajózással kapcsolatban: – Ez egy nagyon-nagyon jó munka. Számomra sosem azt jelentette, hogy én magam is ismert legyek. Egyszerűen menni akartam. És mentem is!

Illés Réka

Marsha S. Ivins előadásán készült képek itt megtekinthetők