A lisszaboni programot olyan stratégiai kísérletnek tekinthetjük, amellyel az EU megpróbál választ adni korszakunk kihívásaira. Én is ilyen összefüggésbe helyezem. Az EU számára az elmúlt évtizedekben visszatérően közvetlenül a romló vagy nem kielégítő versenyképessége okozott gondot. A versenyképesség kérdése különösen az 1980-as évektől került az EU-politikák fókuszába. Nyilvánvalóvá vált, hogy az EU a globális piacokon teret veszít, főként a csúcstechnikák vonatkozásában. A válasz részben a piacok teljes integrációja volt, amit az egységes belső piac kialakításával igyekeztek elérni. Gazdaságpolitikai szempontból fontos lépés volt az Európai Egységes Okmány intézkedése, ami a kutatás és fejlesztési politikákat a közös politikák körébe vonta. Beindították a "keretprogramokat", s mind a Maastrichti, mind az Amszterdami Szerződések megerősítették, hogy az ipar versenyképessége érdekében megfelelő "akciókra" van szükség. A Bizottság 1993-ban tette közzé a "Növekedés, Termelékenység és Foglalkoztatottság" című Fehér Könyvét, amit 1994-ben a Bangemann-jelentés követett "Európa és a globális információs társadalom" címen. A folyamatban kétségtelenül fordulópont a Tanács 2000. márciusi lisszaboni döntése, ami célul tűzi, hogy az EU 2010-ig a globális piacokon az ún. e-Europe program megvalósításával a legversenyképesebb gazdasággá váljon.